Régi épületek megismerése, mint életmód és élmény, avagy: milyen ma Magyarországon műemlékek kutatójának lenni?

Milyen háttérrel, szellemiséggel és indíttatással tevékenykedünk, akik a műemlékek védelmében ma Magyarországon az országos szinten védett épületek, e közös örökség múltjának és értékeinek bemutatására vagyunk hivatottak?

Ebben az írásban arról szeretnék képet nyújtani, legalábbis egyetlen szemszögből, mit jelent napjainkban ez a feladatkör, milyen ma az országot járva a találkozás régi épületekkel, tulajdonosokkal és kezelőkkel, más szakterületekért felelős munkatársakkal. Nem helyzetelemzést kívánok adni, csupán egy pillanatfelvételt a jelenről.

A műemlékek – számunkra, kisebb vagy nagyobb közösségek számára kiemelkedően fontos épületek – nem csak úgy, magától értetődően fontosak, és maradnak önmagukkal azonosak. A műemlékek igazán a figyelem és a védelem kezdeményezése és fenntartása által lesznek azzá, és válnak közkinccsé.

Néhány évvel ezelőtt nagyot változtak a műemlékvédelem hazai keretei. A felelősségi körök eltolódtak a hatóságnál dolgozó, mára háttérintézmény nélkül maradt kormányhivatali ügyintézőktől az épület történetének feltárását, az állapot és a tervezett változások értékelését végző kutatók – névjegyzékben szereplő szakértők – felé. E szakértői jogkört ennek kapcsán hozták létre, átadva a jogosultsággal rendelkezőknek a műemlékek eljárásokban előírás szerinti dokumentálásának feladatkörét és felelősségét. Azelőtt az erős szakmai háttérrel rendelkező hatóság kompetensen dönthetett a műemlékeket érintő változtatási tervek részletkérdéseiről, így elbírálhatta, megfelelő-e a rendelkezésre álló információ, és a legfontosabb kutatási feladatokat állami intézmény látta el.

A jelenlegi rendszer, amelyben a hatóságnak szinte semmi szakmai háttere és kompetenciája sincs, hosszú távon biztosan fenntarthatatlan. Ma azonban ebben a helyzetben kell dolgoznunk mindazoknak, akik szakmai tapasztalataink – pontszámunk – révén a szakértői körbe kerültünk.

Számomra a műemlékekkel való foglalkozás hangulatában erősen hasonlít az állatorvos munkájára: a páciens nem tud beszélni, így a gazdája nem érti, mire lenne szüksége, és nekünk először is közvetítenünk kell. A párhuzam gyakran ott is folytatódik, hogy a pácienseink, vagyis a műemlék épületek, amikor találkozunk velük, gyakran valóban jelentős rejtett, vagy esetenként már jobban látható bajtól szenvednek – esetünkben főleg az elhanyagoltság és rossz bánásmód miatt.

A jelenlegi – remélhetőleg átmeneti, de ma mindenképpen adott – helyzetben a mindennapjainkat végigkísérő érzés, hogy a műemlékek értékeivel kapcsolatban az egész közösség – ország, nemzet – bizalmának letéteményesei vagyunk. Ez az érzés összehasonlíthatatlan és felemelő, ugyanakkor fokozottan ráébreszt a hozzá kapcsolódó felelősségre.

A műemlékekkel való foglalkozás során szintén átszövi a mindennapjainkat az átmeneti időszakból eredő, a jelenleg szüneteltetett intézményes műemlékvédelem lezárult szakaszához kapcsolódó különös „poszt–" vagy „utókor” hangulat. Minden épület kapcsán találkozunk az elmúlt évtizedek műemlékvédelmi intézményes működésének karakteres dokumentumaival, mára nyomaiban is eltűnt intézménynevekkel, részlegek, korábbi meghatározó szakmai szereplők neveivel, döntéseivel, állásfoglalásaival: egy hihetetlenül nagy és gazdag szellemi örökség, amelyet az utóbbi években intézmények leépítésével nagyrészt száműztek a közéletből és a köztudatból. A műemlékekkel való munka során e dokumentumokból azonban az érezhető, hogy mögöttük egy olyan erős intézmény és az állam állt, és akinek összes felelősségét és tudását nagyon sok szempontból jelenleg csak mi magunk és a hozzánk hasonlók képviseljük. A munkánk során tehát az elhanyagoltság és pusztulás rendszerváltást megelőző jellegzetes formáira (TSZ-irodává lett kúriák, villák és kastélyok, felszabdalt polgári lakások) egy sajátos új időbeli réteg rakódik, ami immár az intézményes műemlékvédelem korszakától választ el bennünket. A műemlékvédelem tudományos gyűjteményei évek óta zárva vannak, a műemlékekről összegyűlt tudásanyag jelenleg hozzáférhetetlen.

Ebből az intézmény nélküliségből eredően a műemlékekkel kapcsolatban erőteljesen egyfajta gazdátlanság, kiszolgáltatottság érződik.

A műemlékvédelem jelenlegi rendszerében mi, a dokumentálást végző kutatók vagyunk a műemléki érték „kirendelt védőügyvédei”. Az államot, a törvényt, a közösséget képviseljük, azzal a finom árnyalattal, hogy a folyamatokban a tulajdonos, építtető megbízottjaként veszünk részt, a műemléket azonban a törvényi előírásoknak és saját szakmai lelkiismeretünknek, tudásunknak megfelelően kell dokumentálnunk, és értékei megőrzése mellett állást foglalnunk. A megtisztelő felelősség mellett nagyon komoly hiányossága a rendszernek, hogy ma a hatóság nem végez a műemlékvédelmi értékre vonatkozó dokumentációk felett semmilyen érdemi tartalmi ellenőrzést, ez lényegében még lehetőségként sem szerepel a hatósági eljárásokban: ez azt jelenti, hogy a legfontosabb és legjelentősebb műemlékeinket érintő változtatásokat megalapozó vizsgálat és mérlegelés is egyetlen szakértő állásfoglalásán, és a tulajdonoson, illetve az általa megbízott tervezőn múlik. Különösen így van ez „nemzetgazdasági” érdekből erőltetett beruházások esetén: itt igen gyakran az eljárások csak szűken értelmezett papírforma szerint felelnek meg a műemléki érték védelmére vonatkozó szabályozásnak, a hatóság érdemben szinte semmilyen kérdést nem vizsgálhat és nem mérlegelhet. Ilyenkor különös felelősség terheli a dokumentálást végző kutatót.

  

Emellett az is kétségtelen, hogy a műemlékvédelem gyakorlati eszközkészlete is szűkül, amennyire ez hazai viszonyaink között még lehetséges, és egyre kevésbé kérhető számon az az igényesség, amit ezek az épületek megérdemelnének. A kivitelezési szaktudás ilyen szempontból egyre egyoldalúbb. Régi, de felújításra szoruló ablakok, ajtók megőrzése valójában igen ritkán merülhet fel – különösen ott, ahol projektelőkészítő szakemberek műemlékvédelmi mérlegelés nélkül egységesen cserét írtak be, és így nyújtottak be egy pályázatot.

A dokumentálásnak ez ma egy másik meghatározó élménye és tapasztalata: amikor végignézzük, leírjuk és dokumentáljuk a régi szerkezeteket, sejthetjük, vagy tudhatjuk, hogy legalábbis nagyrészt e dokumentációk maradnak róluk az utolsó emlékek, és az utolsók között vagyunk, akik még látják őket. A helyüket a fényt torzításmentesen átengedő hőszigetelt, légzáró és lélektelen vadonatúj nyílászárók fogják elfoglalni. Hasonló a helyzet ott, ahol egyéb régi, kopott, de megtartható épületrészekről van szó. A felújítások ma többnyire ezekkel nem tudnak mit kezdeni, így a kopott, patinás régiek helyére vadonatúj felületek, burkolatok kerülnek – amelyeket a gondozás és fenntartás hiányában 20-30 év múlva teljesen lepusztulva fognak ismét bontani és szemétbe dobni.

A mindennapokban e munka során mégis az egyik fő élmény az, hogy milyen nagy erővel hat az épület megismerése, a múlt újabb és újabb részleteinek előkerülése és saját megtapasztalása nem csak rám, hanem másokra is, akik kapcsolatba kerülnek a műemlékkel, akikhez eljutnak a feltáruló önálló történetek, a felfedezések. Mindennapos tapasztalat, hogy az épület múltjának, rejtett és látható összetevőinek megértése óhatatlanul alakítja a róla való elképzeléseinket, értelmezésünket és ezáltal döntéseinket – még akár régi burkolatok és nyílászárók megtartására vonatkozóan is.

Ez annyit jelent, hogy a műemlékvédelem kezdeteit, létrejöttét és fejlődését elejétől fogva mozgató alapelvek és hatóerők ma is léteznek és működnek: a múlt hiteles megismerése inspirációt és ösztönzést ad a jelenben, és megőrzése gazdagítja mindennapi életünket: mindez a környezetünkben fellelhető értékek folyamatos feltárásának, felfedezésének, eredetiségükben való fenntartásának, áthagyományozásának kifinomult módszerkészletét jelenti – ott is, ahol az állam felelős vezetői, legalábbis a mindennapos működés szintjén, jelenleg erről (bizonyos szűkebb körű érdekek miatt) nem akarnak hallani és tudomást venni.

A képek magyarországi műemlék épületekben készültek 2017-19-ben

  A másik nagy tapasztalat – és ez ugyanígy, nem meglepő módon a műemlékvédelem gyökereire mutat vissza –, hogy a források hiteles, őszinte és fáradságos feltárása nélkül én magam sem tudok valóban közel kerülni az épülethez, annak megértéséhez, és másokhoz közel hozni sem tudom a megismeréseimet. Ezt a fáradságot azonban napi szinten kárpótolja az a kapcsolódás, amit ezáltal az épületekhez, a múlthoz és a jelenben körülöttük élő emberekhez, kisebb és nagyobb közösségekhez kialakítunk.

 Műemlékekkel foglalkozni ma Magyarországon sok mindenben más, mint amilyen néhány évvel ezelőtt volt, és reméljük, hogy a nem túl távoli jövőben szintén más – a jelenleginél sokkal jobb – lesz.
Ez a mi felelősségünk is: azokat az értékeket, amiért ezen a területen érdemes dolgozni, megtalálhatjuk és továbbadhatjuk ma is.

Az írás megjelenésének szomorú hátteret ad a Magyar Tudományos Akadémia, a legfontosabb független magyar szellemi központ elleni intézkedéssorozat súlyos lépése, a kutatóintézet-hálózat közvetlen politikai befolyás alá helyezése.