A közelmúltban több szakmai fórumon is szerepelt Kelemen Bálint építész műemlékvédelmi szakmérnöki szakdolgozatának (témavezető: Fejérdy Tamás) bemutatásával, mely a romokkal kapcsolatos, romkarakterológiának nevezett elméleti megközelítésre tesz javaslatot. Az előadás kérdéseket és vitát indukált Az Épített örökség védelmében című nemzetközi konferencián és többekben felvetődött, hogyan értelmezhető a műemlékvédelem és a kultúrtörténet többek számára általánosan megszokott és az előadásban hiányolt szempontjából tekintve ez a megközelítés. Nem kívánjuk mentesíteni a szerzőt az elméleti konstrukció pontosításának és a kultúrtörténeti utalásrendszer kidolgozásának feladatai alól. Az alábbiakban csupán arra teszünk kísérletet, hogy a téma jelentőségét saját szempontjaink és értelmezésünk szerint vizsgáljuk meg.
A romok a kultúrtörténet folyamán mindig sajátos és megkülönböztetett szerepet játszottak az építészetről, az időről, a történelemről való gondolkodásban és így van ez ma is. A romkarakterológia ugyanúgy az építészet, az idő, a történelem romokon keresztül való megközelítésének átfogó - elsősorban vizuális szempontú - szabályrendszerét próbálja megfogalmazni, ahogyan azt az ókori romok 18. századi újrafelfedezői tették saját koruk sajátos szempontjai szerint.
A ma embereként más romok vannak környezetünkben, mint 18., 19. vagy 20 századi elődeinknek és azok más hatással vannak ránk. A 18.századi romkultusz esztétái és művészei bizonyosan ugyanakkor bizonyosan hasonló indíttatásból vizsgálták, hasonló gondolati háttérrel észlelték, értelmezték és értékelték az általuk látott ókori vagy középkori romokat, ahogyan a 20. századi vagy kortárs művészek közelítettek például a II. világháborús romokhoz vagy a hidegháborús létesítmények maradványaihoz vagy más, saját élményvilágukat sajátosan meghatározó romemlékekhez szerte a világban.
A Kelemen Báint által megfogalmazott és bevezetett romkarakterológia a romok vizuális észlelésének általános működési szabályait próbálja feltérképezni koroktól, kultúrtörténeti sajátosságoktól és a romok típusától függetlenül, tehát olyan fajta esztétikai alapvetés, mely nem a történeti vizsgálatokat, értelmezési lehetőségeket helyettesíti, hanem a kortárs szemlélő szempontjából kiegészíti azokat.
A romokhoz akár mint építészeti feladathoz, akár mint ismeret- vagy inspirációforráshoz közelítő alkotó építészet szempontjából rendkívül figyelemre méltó a kiinduló és következetesen képviselt álláspont, mely alkotóként a rom romként hordozott esztétikai jelentését a legnagyobb tisztelettel közelíti és feltérképezi. Ez az igény, mint építészeti megközelítési lehetőség legalábbis a hazai építészeti vagy műemlékvédelmi elméletben korábban nem jelent meg. Elsőként teremti meg a lehetőséget arra, hogy a romok építészeti kezelésének és a róluk való gondolkodás ma gyakran automatikussá vált építészeti eszköztárának alternatívája lehessen a kor által megkövetelt változásokkal szemben a romok minél sokoldalúbb vizsgálatnak, minél alaposabb értelmezésnek önmagában való értéket és feltétlen elsőbbséget tulajdonító szemlélet. Ez a modern műemlékvédelem alapgondolataival és alapelveivel éppúgy összhangban van, mint a konzerválás és megőrzés szakszerű megoldásait előtérbe helyező igény. Ugyanakkor, ahogy egyre több és újabb, az értelmezés rétegeinek sokaságát felvető rom vesz körül bennünket városban és vidéken, érthetően és világosan kortárs abban, hogy a gyorsan változó igények ér értékítéletek között visszalépést javasol a gyorsan és készen alkalmazható megoldásoktól a megértés és a vizsgálat terepére.
